Lemez - Nőerő - Három poplemez

  • - minek -
  • 2010. december 16.

Zene

Mindhárman lenyűgöző és bájos, sőt a maguk nemében karizmatikus női előadók - akad köztük befutott sztár és több mint reményteli első lemezes is. Albumaik többé vagy kevésbé visszautaztatnak a múltba, miközben egyik vagy mindkét lábukkal a jelenben maradnak - persze a végeredmény mindannyiuknál más és más.

DUFFY: ENDLESSLY Aimée Ann Duffy tavalyelőtti bemutatkozó albumával, a bájos (s persze ellentmondásos) Rockferryvel a háta mögött rögvest díjakkal elhalmozott szupersztár lett: a második albumnál ilyenkor még felfokozottabb a kíváncsiság. Nos, az első albumot domináló Butler-McAlmont duó távozása után a szerző/producer Albert Hammondra, no és persze a keverésért felelős, több számban társproducer Stuart Price-ra (alias Jacques Lu Cont) támaszkodó Duffy erre egy afféle biztonsági lemezzel rukkolt elő.

Az elektropop felé sandító, kicsit robotisztikus diszkószámmal (My Boy) indít, azután persze jönnek a retro-soul álklasszikusok, voltaképpen lélekmelengető tónusban. A fő slágernek szánt Well Well Well leginkább az 1990 körüli eurodiszkóra jellemző egyszerű breakbeat alapokat idézi (nehogy már valaki még egyszer a Snap!-et juttassa az eszembe!), a Don't Forsake Me legalább visszautal a hatvanas évek ideálnak tekintett soul (northern soul) hangzására, az Endlessly viszont inkább Patsy Cline-ra, mintsem Dusty Springfieldre kacsint. A vonósokkal megtámogatott retro-balladai blokk amúgy most is erős, bár a második albumot hallgatva még feltűnőbb, hogy az aranyos, kedves, a művésznő jellegzetes orgánumával átlelkesített dalok továbbra is a leckekönyvet mondják fel. Az album titkos slágere, a Love-struck funk-soul diszkója inkább már Kylie-t villantja fel mint következő példaképet - amit néha még a hanghordozás is alátámaszt. Ennél azért már a Girl bájos blődlije is biztatóbb, ahogy a Hard For The Heart is perfekt, bár kiszámíthatóan melankolikus zárás. Érdekes, bőven a kellemesség határain belül maradó, sokszor meghallgatható poplemezt kapunk tehát Duffytól, amelyből azonnal kihallani az orientációs problémákat. Azért kár letörnünk: ha valakiben, hát az acélos akaratú walesi bárdnőben érdemes bíznunk; ő aligha fog eltűnni a süllyesztőben, northern soul revival ide vagy oda. (A&M/Universal, 2010) *** és fél

ROBYN: BODY TALK PT. 3 Kedvenc svéd diszkódívánk harmadjára - két korábbi, lapunkban is méltatott minialbumát mintegy megfejelve - egy lakonikus, ötszámos, még minibb lezárást adott ki a kezéből - a három együtt viszont bőven kitesz egy hagyományos dupla albumot (vagy ha tetszik, CD-t).

A korábban (a Body Talk Pt. 2-n) akusztikus verzióban megismert Indestructible ezúttal teljes elektro-diszkó pompájában tündököl: hideg robotalap és meleg énekhang, öntudat és melankólia pontosan, patikamérlegen adagolva. A Time Machine ha lehet, még rigidebb, katonásabb kezdet után egy önfeledt-gátlástalan diszkóbombává evolvál, a nyolcvanas évekből ránk köszönő Call Your Girlfriend pedig először juttathatja eszünkbe annak az időnek a reményteljes diszkócsillagát, bizonyos Madonnát. A Get Myself Together és pláne a szinte már ars poetica-szerű Stars-4-Ever hideg precizitással segíti hozzá a hallgatót, hogy alig tizenvalahány percnyi zenehallgatás után a képzeletbeli diszkógömbbel dekázzon a nagyszoba szőnyegén.

Dicséretesen takarékos hosszúságú dalokat hallgathatunk - a hosszú verziók, no meg a remixek, átértelmezések majd a gondosan adagolt maxiktól várhatók. Ez a mostani ötös nem is törekszik másra, mint hogy megkoronázza az előző kettőt, s egyben az egész lenyűgöző Robyn-jelenség valamiféle kvintesszenciáját nyújtsa. (Konichiwa, 2010) ****

ROSE ELINOR DOUGALL: WITHOUT WHY Az egykori Pipettes-tag - lecserélve a bájos pötytyös dresszt - egészen más irányba indult el. Ehhez elég csak meghallgatni az első szólóalbumát nyitó Start/Stop/Synchro nyolcvanas évekbe visszautazó, a kései Siouxie & The Bansheest, ne adj isten a Pretenderst idéző dinamikus, analóg billentyűhangokkal kísért és nagyon brit gitárzenéjét. A Come Away With Me csilingelő gitárokkal körülölelt csajpopja után úgy érezzük, elkaptuk a fonalat: felfedeztünk egy figyelemre méltón egyedi, jól felismerhető hangot, amely alatt ez esetben nem csupán az orgánumot, de a dalok készre formálásának és előadásának képességét is értjük. S énekelhet ezután lassú, balladisztikus szerzeményt (Find Me Out), finom, folkos beütésű darabot (Third Attempt), kissé borongósan dinamikus, "new wave"-es/posztpunk gitárpopot (Carry On), hangjában mindig ott az finom álomszerűség, amit csak még jobban alátámaszt a dalok kissé szétkent tónusa, no meg a gondos hangszerelés (itt említenénk meg a producer/gitáros Lee Bakert mint első számú hangzásfelelőst). Slágerből sincs hiány: a tényleg megkapó Another Version Of Pop Song például indie/ diszkó klasszikusjelölt, de a To The Sea-t sem kell félteni az újrahallgatástól. A Fallen Over tán már túlontúl is rádióbarát, de a tényleg altató Goodnight vagy a My Holiday kiteszi a pontot a végén. A legkevesebb, amit elmondhatunk, hogy a Without Why az év egyik legkedvesebb popalbuma, s egyben egyik kellemes meglepetésének okozója - a biztató kezdetek máris egy újabb énekessztárt sejtetnek. Majd meglátjuk, sikerül-e a metamorfózis, lesz-e a csalogányból arany cserebogár. (Scarlett/Neon Music, 2010) **** és fél

Figyelmébe ajánljuk

Hieronymus Bosch világa

  • - turcsányi -

Michael Connelly nem egy író, inkább egy regénygyár, rosszabb esetben áruvédjegy – az efféle státus persze nem oly ritka zsiráf manapság.

„Rodrigo”

A világ legnagyobb és legrangosabb színházi fesztiválja az avignoni. Jelentős társulatok seregszemléje, illetve már maga a fesztiválmeghívás jelentőssé tesz társulatokat. Aki a hivatalos programban van, az számít valakinek.

Félúton

Egykori nagymenő, aki a csúcsról lepottyanva már csak árnyéka önmagának; féktelen csodagyerek, akinek csak kemény munkára és iránymutatásra van szüksége, hogy azzá a sztárrá váljon, akit a végzete elrendelt neki – a sportfilmek talán legnagyobb kliséi ezek, a Stick pedig épp erre a kettőre épül.

Dinók a budoárban

Ötévesen, egy tollseprűtánccal indult Karácsonyi László (1976) művészi karrierje, diplomáját 2003-ban pedig egy lovagi páncélzatban védte meg. (A páncél maga volt a diplomamunkája.)

Léda a Titanicon

  • Molnár T. Eszter

Ki ne szeretné a Balatont? Főleg, ha csak a szépre emlékszik? Arra, hogy a vonat vidáman, sőt pontosan fut be a hűs állomásra, a papucs nem töri a lábat, a naptej megvéd a leégéstől, és van hely az árnyékban a kempingszéknek és a gumimatracnak.

Angyalszárnycsikorgás

Nagy luxus olyan kis kultúrának, mint a magyar, nem megbecsülni a legjobbjait. Márpedig Halasi Zoltán a kortárs magyar költészet szűk élmezőnyébe tartozik, ám a szakma mintha nem tartaná számon érdemeinek megfelelően, a nagyközönség számára pedig minden bizonnyal ismeretlen.

Miért hallgat Erdő Péter?

2025 júliusának egyik forró szerda éjjelén Konrád-Lampedúza Bence betanított kémia­tanár hazafelé ballagott Ráczboldogkőn, a Kistücsök névre hallgató alma materéből. Nem volt ittas egy cseppet sem, de megviselte a nehéz levegő, amikor szembejött vele egy kormányzati óriásplakát. 

Kinek a bűne?

A kormánypárti média azzal igyekszik lejáratni egy Tisza párti önkéntest, hogy korábban pornófilmekben szerepelt. A kampány morális természetű, a nőt bűnösnek és erkölcstelennek állítja be, s persze ezt vetíti rá a pártra is.