DUFFY: ENDLESSLY Aimée Ann Duffy tavalyelőtti bemutatkozó albumával, a bájos (s persze ellentmondásos) Rockferryvel a háta mögött rögvest díjakkal elhalmozott szupersztár lett: a második albumnál ilyenkor még felfokozottabb a kíváncsiság. Nos, az első albumot domináló Butler-McAlmont duó távozása után a szerző/producer Albert Hammondra, no és persze a keverésért felelős, több számban társproducer Stuart Price-ra (alias Jacques Lu Cont) támaszkodó Duffy erre egy afféle biztonsági lemezzel rukkolt elő.
Az elektropop felé sandító, kicsit robotisztikus diszkószámmal (My Boy) indít, azután persze jönnek a retro-soul álklasszikusok, voltaképpen lélekmelengető tónusban. A fő slágernek szánt Well Well Well leginkább az 1990 körüli eurodiszkóra jellemző egyszerű breakbeat alapokat idézi (nehogy már valaki még egyszer a Snap!-et juttassa az eszembe!), a Don't Forsake Me legalább visszautal a hatvanas évek ideálnak tekintett soul (northern soul) hangzására, az Endlessly viszont inkább Patsy Cline-ra, mintsem Dusty Springfieldre kacsint. A vonósokkal megtámogatott retro-balladai blokk amúgy most is erős, bár a második albumot hallgatva még feltűnőbb, hogy az aranyos, kedves, a művésznő jellegzetes orgánumával átlelkesített dalok továbbra is a leckekönyvet mondják fel. Az album titkos slágere, a Love-struck funk-soul diszkója inkább már Kylie-t villantja fel mint következő példaképet - amit néha még a hanghordozás is alátámaszt. Ennél azért már a Girl bájos blődlije is biztatóbb, ahogy a Hard For The Heart is perfekt, bár kiszámíthatóan melankolikus zárás. Érdekes, bőven a kellemesség határain belül maradó, sokszor meghallgatható poplemezt kapunk tehát Duffytól, amelyből azonnal kihallani az orientációs problémákat. Azért kár letörnünk: ha valakiben, hát az acélos akaratú walesi bárdnőben érdemes bíznunk; ő aligha fog eltűnni a süllyesztőben, northern soul revival ide vagy oda. (A&M/Universal, 2010) *** és fél
ROBYN: BODY TALK PT. 3 Kedvenc svéd diszkódívánk harmadjára - két korábbi, lapunkban is méltatott minialbumát mintegy megfejelve - egy lakonikus, ötszámos, még minibb lezárást adott ki a kezéből - a három együtt viszont bőven kitesz egy hagyományos dupla albumot (vagy ha tetszik, CD-t).
A korábban (a Body Talk Pt. 2-n) akusztikus verzióban megismert Indestructible ezúttal teljes elektro-diszkó pompájában tündököl: hideg robotalap és meleg énekhang, öntudat és melankólia pontosan, patikamérlegen adagolva. A Time Machine ha lehet, még rigidebb, katonásabb kezdet után egy önfeledt-gátlástalan diszkóbombává evolvál, a nyolcvanas évekből ránk köszönő Call Your Girlfriend pedig először juttathatja eszünkbe annak az időnek a reményteljes diszkócsillagát, bizonyos Madonnát. A Get Myself Together és pláne a szinte már ars poetica-szerű Stars-4-Ever hideg precizitással segíti hozzá a hallgatót, hogy alig tizenvalahány percnyi zenehallgatás után a képzeletbeli diszkógömbbel dekázzon a nagyszoba szőnyegén.
Dicséretesen takarékos hosszúságú dalokat hallgathatunk - a hosszú verziók, no meg a remixek, átértelmezések majd a gondosan adagolt maxiktól várhatók. Ez a mostani ötös nem is törekszik másra, mint hogy megkoronázza az előző kettőt, s egyben az egész lenyűgöző Robyn-jelenség valamiféle kvintesszenciáját nyújtsa. (Konichiwa, 2010) ****
ROSE ELINOR DOUGALL: WITHOUT WHY Az egykori Pipettes-tag - lecserélve a bájos pötytyös dresszt - egészen más irányba indult el. Ehhez elég csak meghallgatni az első szólóalbumát nyitó Start/Stop/Synchro nyolcvanas évekbe visszautazó, a kései Siouxie & The Bansheest, ne adj isten a Pretenderst idéző dinamikus, analóg billentyűhangokkal kísért és nagyon brit gitárzenéjét. A Come Away With Me csilingelő gitárokkal körülölelt csajpopja után úgy érezzük, elkaptuk a fonalat: felfedeztünk egy figyelemre méltón egyedi, jól felismerhető hangot, amely alatt ez esetben nem csupán az orgánumot, de a dalok készre formálásának és előadásának képességét is értjük. S énekelhet ezután lassú, balladisztikus szerzeményt (Find Me Out), finom, folkos beütésű darabot (Third Attempt), kissé borongósan dinamikus, "new wave"-es/posztpunk gitárpopot (Carry On), hangjában mindig ott az finom álomszerűség, amit csak még jobban alátámaszt a dalok kissé szétkent tónusa, no meg a gondos hangszerelés (itt említenénk meg a producer/gitáros Lee Bakert mint első számú hangzásfelelőst). Slágerből sincs hiány: a tényleg megkapó Another Version Of Pop Song például indie/ diszkó klasszikusjelölt, de a To The Sea-t sem kell félteni az újrahallgatástól. A Fallen Over tán már túlontúl is rádióbarát, de a tényleg altató Goodnight vagy a My Holiday kiteszi a pontot a végén. A legkevesebb, amit elmondhatunk, hogy a Without Why az év egyik legkedvesebb popalbuma, s egyben egyik kellemes meglepetésének okozója - a biztató kezdetek máris egy újabb énekessztárt sejtetnek. Majd meglátjuk, sikerül-e a metamorfózis, lesz-e a csalogányból arany cserebogár. (Scarlett/Neon Music, 2010) **** és fél
